Titkok kardja

by: fire

Inuyasha és barátai békésen mendegéltek annak ellenére, hogy egy sötét, kietlen erdőn haladtak át. A közepén járhattak, amikor valaki egy testnélküli hang mondani kezdte:

-Engedd szabadon erőmet! Sokkal erősebb vagyok, mint hiszed! Kérlek! Kérlek!

A valami, vagy valaki szava bejárta az erdőt, Inuyasha és a többiek lelkéig hatolt, amitől megborzongtak.

-Mi ez a hang? Olyan kellemes mégis olyan szomorú! –mondta ámulattól ittasan Kagome.

-Nem tudom. –válaszolt Inuyasha, de őt inkább bosszantotta a hang, ami egyre jobban beivódott elméjébe és mikor nem is, mondták a kérést ő akkor is csak azt hallotta.

-Ez egy női hang! –állapította meg Miroku.

-Biztos vagy benne? Én nem tudom kivenni.

-Sango! Elhiheted! A női hangokat felismerem! –mondta vigyorogva a szerzetes.

-Ááá… -sóhajtott fel Sango. „Soha nem fog megváltozni!” –gondolta magában kicsit szomorúan.

-Inuyasha! Nincs semmi ötleted, mi lehet az a hang?

-Fogalmam sincsen! De kezd idegesíteni, ki szeretnék mihamarabb érni ebből az átkozott erdőből!

-Minden rendben van Inuyasha? Olyan furcsán viselkedsz!

-Rossz érzésem van ennyi az egész!

Kagome, bár nem hitt a fiúnak, bólintott.

Szótlanul ment tovább a csapat. Shippou nagyon rossz bőrben volt. Remegett és nagyon verejtékezett. Hátul bandukolt egyedül de hirtelen összeesett. Egy kisebb puffanást lehetett hallani. Kagome hátrafordult és meglátta Shippout aki eszméletlenül feküdt a földön. Hátraszaladt és felvette a rókaszellemet.

Shippou rosszul van! Eszméletlen! Valamit tennünk kell!

Mindenki gyorsan odasietett majd kerestek egy patakot, letelepedtek mellé. Shippout lefektették, betakarták, még Inuyasha is odaadta a kimonója felsőjét a kölyöknek. Vizes borogatást tettek a fejére de még mindig szaporán lélegzett és a láza is nagyon felszökött.

-Nagyon aggódom érte! Mi lesz így vele? Nem elég erős hogy túlélje… Kagome egy könnycseppet törölt le arcáról. Akármit adott be a rókakölyöknek az állapota nem változott.

-Idefigyelj Shippou! –mondta neki Inuyasha. Ne merd feldobni a talpad! Megértetted?

Pár óra szenvedés után úgy látszott Shippou megnyeri a harcot a láz felett. Lejjebb vonult és békésen aludt.

-Azt hiszem sikerül neki! –örvendezett Kagome és ásított egyet. Miroku és Sango Kirarával együtt egy ideje már aludtak.

Inuyasha! Azt hiszem ez a te érdemed! –mondta mosolyogva!

-Na persze! Nem csináltam semmit! Te adtál neki gyógyszert!

-Ez igaz de te is aggódtál érte és szerintem Shippou ezt, hallotta! Shippou a példaképének tart, mert erős vagy csak mindig bántod szerencsétlent!

-Inuyasha erre nem válaszolt csak leült Kagome mellé. A tűz, amit gyújtottak adott egy kis meleget de az éjszaka nagyon hideg volt és még hidegebbre fordult mikor a sarki szelek arra vették irányukat. Kagome a kezét dörzsölgette, hogy kicsit felmelegedjen.

-Kagome! Jéghideg a kezed! Jól vagy?

-Persze! Csak… semmi!

Inuyasha észrevette a lány füllentését és közelebb ült mellé és átölelte.

-Na de Inu…

-Ne értsd félre! Csak nem akarom, hogy megfagyj! –mondta a hanyou de azért belepirult a mondatába.

-Azért köszönöm! –mondta és odabujt a hanyouhoz.

Az éjszaka a hang megint belekezdett.

-Engedd szabadon erőmet. A világ csakis általam, lehet jobb! Kérlek! Inuyasha!

-MI? –kapta fel a fejét a félszellem.

-Mi a baj Inuyasha?

-A hang! Megint mondta! És az én nevem mondta ki!

-Csak álmodtad! Aludjunk még egy kicsit!

-Inuyasha! Az erőmet akarom! Add nekem vissza! Szabad akarok lenni!

-Na jó lehet, hogy igazad van! –állt fel Kagome.

-Na ugye!

-Jól van, na csak ne kérd rajtam számon!

-Menjünk innen!

-Szerintem is! Ez már nagyon bizarr!

Gyorsan felkeltették a többieket, nagyjából Shippou is jobban lett de azért Kirara hátán utazott. A csapat gyors tempóban rohant át az erdőn. A hang kergette őket.

-Engedjetek el! Szabad akarok lenni! –követelte mit sem tűrő hangon.

Mindenkinek borzongott mindene ettől a ki nem állhatatlan hangtól. Szabadulni akartak tőle végleg. A hang viszont egyre csak hajtogatta a mondandóját a szabadságról, erőről.

A csapat egy hatalmas fa elé érkezett meg. A törzse több méter széles volt a tetejét látni sem lehetett. Szemmagasságban két 20cm-eres lyuk volt vájva.  Egy pillanatra megálltak. A Tessaiga lüktetni kezdett Inuyasha oldalán!

-Beléd meg mi ütött? –kérdezte és elővette a kardját. A kard amint egyre közelebb került a fa törzséhez, egyre jobban és jobban lüktetett.

-Vajon mi köze lehet a kardnak ehhez a fához? –kérdezte Miroku akin látszott, gondolkodóba esett.

-Kagome egyre csak a fát nézte. Valamiért olyan ismerős volt számára.

-Inuyasha! Nem találod a fát ismerősnek? Mintha láttuk volna már! Nem?

-Nem tudom! Sok erdőben jártunk már Kagome! Lehet hogy már ebben is valamikor régen.

-Biztosan nem! Egy ekkora fára biztosan emlékeznénk!

A Tessaiga nem akarta abbahagyni a lüktetést és mintha már csak élne és követelne, közelebb akart kerülni a fához. A lüktetés végül annyira erős volt már hogy Inuyasha sem bírta tartani így a kard kiszállt a kezéből. Ellebegett a fához és a kard markolatát betolta az egyik lyukba.

Az egész kard fehéren felvilágított majd egy lány alakja vált ki belőle.

Te ki vagy és mit kerestél a kardomban? –lepődött meg a hanyou.

-A nevem Karin! A kard szelleme vagy lelke vagyok, ha úgy tetszik.

-Ez a hang! Te voltál az, aki az erdőben mondtad azokat az idegesítő mondatokat!

-Igen én voltam. Sajnálom de, nem tehettem mást.

-Ugyan miért nem?

-Azt nem mondhatom el.

-Mondd csak –vágott közbe Kagome– azt mondtad, a kard lelke vagy! Ez hogy lehetséges?

-Nagyon egyszerű! A kardot InuTaishou készítette. Egy egyszerű halandóként éltem akkoriban. InuTaishou barátja voltam, ha szabad így mondanom. A falumat akkor egy bandita csoport támadta napról napra. Nem tudtunk ellene mit tenni. Az édesapád volt az Inuyasha, aki megvédett minket. Akkor én hozzá csatlakoztam és olyan volt a kapcsolatunk, mint Mirokué és Sangoé.

-MI? –akadtak ki mindketten egy emberként.

-Szerettük egymást de, az érzelmeinket nem vallottuk be sohasem egymásnak. Talán jobb is így.

-Ezt hogy érted? –kérdezte szomorúan Kagome.

-Az most nem érdekes. A lényeg, az hogy a kardjait mikor készítette Toutousai-al, én is jelen voltam. Minden megvolt már hozzá. A szemfog, amiből maga a kard készült és a hüvelye. Egy valami hiányzott csak.

-A markolat! –vágott közbe Inuyasha.

-Pontosan! Akkor ajánlottam neki ennek a fának a törzsét. Mint látjátok a fa sebe az óta sem gyógyult be. – Ekkor Karin finoman végig simította kezét a fa törzsét és bocsánatkérően nézet rá. A fa mintha értené a lány néma szavait, egy-két ágát meglóbáltatta a széllel, így válaszolva a lánynak: nem haragszik már rá. Karin mosolygott egyet a fára.

-Köszönöm! –súgta halkan.

-Ez a lány flúgos! (Miroku)

-Nem, csak érti, amit a fa válaszolt neki. Érzi a természetet! –mondta halkan Kagome.

-Mindegy!  (Miroku)

-Nekem magas… (Shippou)

-Tudjuk Shippou!

-Akkor sem értem mit kerestél a kardomban!

-Látom még mindig nem érted! –csóválta meg a fejét Kagome.

-Hagyd csak Kagome! Én nem mondtam el úgy, hogy megérthető legyen!

-Pontosan! (Inuyasha)

-Tuskó! (Kagome)

-Mi?

-Semmi semmi! –legyintett a lány mosolyogva.

-De most! Válaszolj, Karin!

-Apád az életét kockáztatta sokszor, azért hogy megvédje a falumat, az embereket és engem. Egy nap ismételten eljöttek a banditák, hogy kifosszanak minket. Apád ekkor máshol másvalakivel küzdött, bátyáddal…

-Sesshoumaruval… ő most nem érdekel! Azt mondd, hogy kerültél a kardomba!

-Igen, persze. Akkor egyedül magunkra számíthattunk. A saját emberi erőnkre, ami nem ért valami sokat. A házak tűzben égtek hamuvá. A férfiak, akik felvették a harcot holtan, feküdtek a földön a vérükben ázva. –Karin szemében könnycseppek jelentek meg.

-A nők a gyermekeikkel menekülni próbáltak. Mindhiába. Akit értek lekaszaboltak. Sok lányt, akik már idősebbek voltak elhurcoltak, köztük engem is és játszadoztak velünk. Egy nap engem vettek elő. Akkor már 2 hete voltunk a barlangúkban. Enni és inni alig kaptunk valamit. A ruháink koszosak voltak. A főnökükhöz vittek. Nem bírtam azt a megaláztatást, amit ott kaptam. Miután visszavittek a többiekhez végeztek magammal egy egyszerű tőrrel. Viszont megfogadtam bosszút, állok, a lelkem nem nyugodhatott meg addig! Ekkor szálltam meg a Tessaigát ami, InuTaishounál volt. Elvezetem a barlangba hol megölt minden banditát! A lelkem azonban nem szabadulhatott ki a kardból, de igazából nem is vágytam rá soha. Ott akartam lenni mindig apád mellett. Aztán ő meghalt a kard hozzád került. Sok mindent megtanultál már, hogyan használd, azt hiszem nélkülem is menni fog már!

-Nem! Nem hagyhatsz magamra! Illetve a kardomat! Nélküled nem lesz ugyanaz! Már most nem az! –mondta Inuyasha és elhajította a kardot. Karin magához hívta.

-Nem bánhatsz így vele! Lelke van, és ez megbántja!

-Te vagy a lelke!

-Nem! A lelke a te lelked ezen túl!

-Elengedlek egy feltétellel. Az erdőben azt mondtad, nem engedtem szabadjára az erejét.

-Így van!

-Akkor mégsem vagyok teljesen az ura.

-Pontosan!

-Akkor addig maradj még velem, amíg nem engedem szabadjára.

-Azt hiszem ennyi, még belefér! –mondta mosolyogva Karin és visszaszállt helyére és a hanyouhoz lebegett a karddal.

-Így már sokkal jobb! –mondta mosolyogva a fiú, és oldalára akasztotta a jól megszokott kardot.

Útjuk a továbbiakban nyugodtan, csendben, teljes békességben telt. Az erőre ragyogóan sütött a nap, amit a magas fák alig engedtek a földre, mégis épp elég volt, ahhoz hogy csapatunknak melege legyen. Egy kis patak mellett haladtak el, amire rásütött a nap, így vize eléggé felmelegedett, ahhoz hogy fürödni lehessen benne.

-Inuyasha! Mit gondolsz? Itt maradhatnánk éjszakára?

A hanyou nem válaszolt csupán leült a földre ezzel mutatva, hogy Kagome ötletét illetve javaslatát elfogadja.

-Remek! Köszönöm! –mondta a lány, majd elkészítette a vacsorát, amit mindenki elfogyasztott. Az éjszakába igencsak belenyúló beszélgetés után mindenki aludni tért. Kivéve Inuyasha.

- Hé Karin! Hallod, amit mondok? –kérdezte a kardjától a félszellem miután egy kicsit arrébb vonult az alvó társaitól.

Karin a kard lüktetésével válaszolt, nem bujt elő.

-Rendben! Arra vagyok kíváncsi a kard miért nem alakul át a szellemek kezében!

A lány lelkének nem volt más választása elő kellett jönnie.

-Átalakul! De csak olyan szellemek kezében, akinél én is akarom, hogy átváltozzon.

-Ezt is te irányítod?

-Igen. -válaszolta a lány halvány mosollyal az arcán.

-Valamit nem mondtál el nekem! Tudom!

-Féltem hogy téged nem tudnak átejteni.

Inuyasha felhúzót szemöldökkel nézte a lányt, miközben kardját a földbe szúrta.

-Szóval?

-elég sok dolog van, még amit nem tudsz a kardodról kedves Inuyasha!

-Akkor itt az ideje, hogy megoszd velem nem?

-Csak azt mondom el, amihez közöm van. A többire neked kell majd rájönnöd. Szóval, ha akarnám, akkor sem tudnám elhagyni a kardot, azaz igazság hogy mikor az apád megölte a banditákat, egy valahogy megmenekült. Magam sem tudom hogy csinálta. Mára biztosan meghalt de utóda született ezért nem hagyhattam el a kardodat! Több generációra is visszavezettem a szálakat de, eddig még nem találtam meg az alkalmas utódot, akit keresek

-Értem, ne aggódj Karin! Megtaláljuk és akkor lelked szabad, lehet.

A lány elmosolyodott és visszaszállt a kardba.

Inuyasha eltette és visszament a többiekhez, de nem tudott aludni. Rossz érzése volt ráadásul amióta Karin elmondta a történetét és visszament a kardba állandóan, lüktet. Igaz csak kis mértékben, de semmi jót nem jelenhet.

-Inuyasha! –súgta Karin. –Érzem, a közelben van az utód!

-Biztos vagy benne?

-Igen!

Inuyasha felállt és gyorsan felkeltette a többieket.

-Indulunk! Meg kell találnunk valakit Karinnak!

-Később nem ér rá? –kérdezte álmosan Miroku.

-Szerzetes most megyünk! –mondat kicsit dühösen a félszellem.

-Oké, oké. Kelek!

A csapat igen hamar elkészült és útnak indultak.

-Karin! Nem érzek semmit! –mondta Inuyasha és kezét a kardra, helyezte, ami még mindig igencsak lüktetett, Mostmár egy kicsit erőssebben.

-Engedd, meg hogy én vezesselek! Hunyd le szemed, és arra menj, ahonnan érzed, hogy a lüktetés hullámok jönnek.

-Azok jönnek valahonnan? Nem érzem sehol.

-Ne gondolj másra! Csukd be szemed és képzeled magad elé az erdőt, a fákat és halld meg a természet szavát.

Inuyasha így is tett. Csukott szeme előtt látta az erdőt, amik vezetik a hullámokat. Hirtelen megérezte, merről sugározzák. Képzeletben futni kezdett utána, végül meglátta a személyt, amiből ezek kiáramlanak.

Hirtelen kinyitotta szemét, és a többieknek mondta:

-Ez Naraku!

-Ismered? (Karin)

Inuyasha ismét becsukta szemét. Elötte ismét az erdő jelent meg és egy nő. Hosszú aranysárga haja a térdéig érhetett, melyet lófarokba kötött, és hajában további hajgumi szerűségek voltak kötve teljesen a haja végéig. Szeme zölden szikrázott.

-Karin?

-Én vagyok! Most mondd, honnan ismered azt az embert.

-Te is ismered! Már többször megküzdöttünk vele!

-De máskor sohasem éreztem. Most pedig tudom hogy ő az.

-Most elintézem neked, ne aggódj. Figyelsz te rám?

-Rájöttem, miért nem éreztem eddig soha. Csak ebben az erdőben tudok kommunikálni veled. Itt van a markolat fája, és itt van az a barlang is, ahol meghaltam. –mondta könnyekkel teli szemmel a lány.

Inuyashát a kardja erős, dühös lüktetése hozta vissza a való világba. Na és persze Naraku idegesít hangja.

-Nocsak! Kedves Barátom! Mi járatban erre felé?

-Nem vagyok a barátod te átkozott. És most meghalsz!

-Nem előbb beszélni akarok Karinnal!

-Ho-honnan tudsz te róla?

-Ne aggódj hanyou! Az utódom nem tud róla! Csak én! A becsületes nevem Koshian.

Ekkor egy férfialak lépett ki Naraku testéből, aminek a lett a következménye, hogy Naraku eszméletét vesztve esett a földre.

Koshian talpig katonai fegyverzetben volt. Valószínűleg így temették el mikor meghalt.

-Koshian! –lépett ki a kardból a lány lelke, ami lassan testet öltött és megmutatta kilétét. Kagome és Sango csak csodálták a lány szépségét, Miroku úgyszintén de a srác érezte most nem kéne megszólalnia. Shippou csak nézett, nem értett semmit ki hogy került ide meg hasonlók.

-Ááá! Karin! Még mindig csodásan nézel ki!

-Kössz a bókot de remélem, tudod hogy most mi vár rád!

-Nem hiszem szívi! Én is azért jöttem, hogy lelked elpusztítsam, így én testet ölthetek és élhetek!

-Az nem fog megtörténni –mondta a lány kísérteties hangon majd a következő pillanatban mindenki eszméletlenül zuhant a földre. Kivéve Karin, Koshian és Inuyasha.

Karin ekkor belépett Inuyasha testébe. Ennek következtében szeme Zöld színre váltott haja meghosszabbodott és halvány aranysárga színt vett fel. (ezt a színt úgy képzeljétek el, mintha Inu haját, az ezüstöt kevertük volna Karin aranysárga haj színével! J )

Karin Inuyasha testében a kezébe vette a Tessaigát és neki rontott Koshiannak aki, ekkor már szintén Kardot rántott és várta a lány támadását. Azzal azonban nem számított, hogy a támadást nem csupán Karin erejével történik. A támadásba bizony Inuyasha is beleadta minden erejét. A Kettős erővel szemben Koshiannak esélye sem volt. A Tessaiga Koshian szívébe szúródott. Akkora erővel hogy a véres kard éle a férfi hátából állt ki. Karin érezte ennyi nem elég neki a bosszúból. Hiszen ez a férfi volt az, aki erővel vette el a szüzességét gyermekkorában, amit oly annyira óvott és a szerelemnek tartogatott.

A kardot még nagyobb pengéjűre változtatta, és nemes egyszerűséggel kettévágta a férfi testét, ami abban a pillanatban porrá is égett. Karin nagy sóhajjal vált ki Inuyasha testéből.

-Köszönöm, hogy segítettél! A te erőd nélkül nem ment volna!

 -Hiszen megígértem!

-De akkor is! Nagyon hálás vagyok neked! És láthattad mire is képes valójában a kardod! Remélem, hamar megtanulod majd és elpusztítod vele Narakut!

-Hogy érted ezt? Te is velem leszel nem?

-Sajnálom de, nem tehetem!

-De…

-Drága Inuyasha! Ezen túl csak magadra számíthatsz és a kardodra, amit mostantól a saját lelked fog uralni! Ennek így kellett volna lennie már a kezdetektől. Sajnos a kardoddal újra kell kezdened a megismerkedést!

-Ne…

-Most ne beszélj! Azért hagyok magamból valamit a kardban! –mondta a lány és a Tessaigához sétált, ami Inuyasha kezében tartott kis méretben. Mikor a lány odaért mellé a kard magától átváltozott és felemelkedett.

Karin a penge végére helyezte tenyerét, majd belemélyítette kezét. Majd végig húzta kezét a kard élén végig végül Inuyasha előtt állt meg. Súgott valamit a kardnak, amire vére beszívódott a kard legmélyében.

-Így mindig veled leszek! –mondta a lány mosolyogva, hangjában mégis szomorúság hallatszott.

-Ég veled Inuyasha! –a lány megsimogatta a fiú arcát majd teste hamuvá lett, amit elfújt a szél, ki tudja hova!

-Mégis mi történt Karinnal? –kérdezte pár nap múlva Kagome.

-Inuyasha nem válaszolt csupán megsimogatta kardja markolatát, remélve elér a simítás Karihoz…

The End!